Nem azt mondom, hogy az életben nincsenek menthetetlen dolgok, de ha valamit megtanultam az elmúlt 1-2 hónapban, az az hogy az ember minimális erőfeszítéssel, egy kis realitás érzettel és egy csöppnyi odafigyeléssel képes olyan pozícióba helyezni magát az életben, amilyenben szeretne lenni.
2017-ben bemutattam a barátaimnak / ismerőseimnek, hogy milyen az, amikor a fejembe száll a jólét. Szereztem egy jó munkát, volt egy szép barátnőm, megélhetést teremtettem magamnak, tök egyedül tartottam el magam, voltak barátaim, tudtam dolgokat csinálni az életben, nem unatkoztam.
Egy idő után azonban ezeket totál természetesnek találtam, és nem vigyáztam ezekre az értékekre. Önfejű lettem (még jobban, mint eddig), lenéztem másokat, az én hasznomat és akaratomat hajtottam. Visszagondolva, egy 8 éves kisgyerek fejével reagáltam a dolgokra.
Majd szépen, lassan a vár, mit hosszú évek munkája alatt építettem, elkezdett magától összedőlni. Az alap jó volt, az építőanyag tökéletes volt, a tervezés pedig emberfeletti, mégis összedőlt. Csakúgy, mintha szalmából építettem volna tetőt egy sivatagban. Hiába jó minden összetevő, ha egyszerűen a sivatagban nem lehet szalmából tetőt építeni, mivel a tűző nap felgyújta az egészet, és fárasztó munkánk gyümölcse hamuvá ég.
A barátaim nagyképűségem végett hanyagolni kezdtek, nem kerestek már. Viselkedésemből kifolyólag a barátnőm is elhagyott, és így már nem tűnt olyan jó dolognak az sem, hogy külön költöztem édesanyámtól, hiszen csak tovább csökkentette a morálom a magány. Ezek az események sebezhetővé, és gyengévé tettek - depresszióssá váltam. A munkahelyemen sem úgy teljesítettem, ahogy azt elvárták, mely további nyugtalanságot keltett bennem. Rosszul éreztem magam. Rémálmaim voltak, nem tudtam kipihenni magam, a stressz kezdett felemészteni, és egyszer-kétszer felmerültek bennem olyan ötletek is, melyek megváltoztatták volna a végkifejletet drasztikusan.
Aztán elhagytam a szomorúságot. Kimozdultam, új embereket ismertem meg. Új barátságokat kötöttem, és kipróbáltam új dolgokat, melyekkel helyettesíthetem a régieket. Jó volt, működött egy darabig, viszont mindig ott volt az a hiányérzet. Rájöttem, hogy nem vagyok az újdonságok embere. Nem tudom csak úgy elengedni a régi szokásaim / barátaim / dolgaim.
Szerencsémre az élet úgy hozta, hogy páran - akik felé megtettem az első nagylelkű lépést hajlandóak voltak megbocsájtani. Természetesen a menthetetlen dolgokat meg sem próbáltam menteni, az élet nem egy videójáték, itt nincs reset gomb... 2017 egy jó tanuló év volt nekem, rájöttem hogy addig kell becsülnöm az értékeimet (főképp a barátokat), amíg azok ott vannak nekem, nem pedig mikor már feladták a reményt.
Új várat építek, a régi ötlet szerint, és igyekszem minél többet felhasználni a régi alapanyagokból, mivel - mint mondtam - nem tudok csak úgy változtatni a dolgokon. Ezúttal viszont nem fogom hagyni, hogy banális dolgok tönkretegyék, és lerombolják a váramat, mert nem könnyű felhúzni azt önerőből. Sőt, talán hagyom, hogy mások is segítsenek benne. Soha sem engedtem, hogy mások könnyítsék meg az életem, holott mindig igyekeztem adni magamból egy darabot az embereknek. Úgy néz ki szétosztogattam a darabjaim, lehetséges hogy ha hagyom hogy mások is adjanak nekem, újra egész leszek?
Kiderül. Addig is egy 4 jegyű szám forog a fejemben, minden egyes alkalommal, mikor döntenem kell. "2017". A döntéseimre nagy mértékben kihatással van, valahányszor eszembe jut...
"You don't know what you have, 'till you've lost it."