A munka szabaddá tesz

Hosszú ideje már, hogy utoljára billentyűzetet ragadtam abból a szándékból, hogy írjak valami hasonlót, most is csak egy röpke gondolatból fakad a mondanivalóm.

Ma volt a Zentai Gimnázium (volt) tanulóinak a ballagása, melyen én is tiszteletet tettem, pusztán azért mert megígértem valakinek, hogy ott leszek, különben nem igazán vonzanak az ilyen felhajtások, a sajátomra is csak azért mentem el, mert kötelező volt. :)

Beálltam egy fa alá, mivel munkaruhában voltam, tűzött a nap, és nem szerettem volna a tömegben vetkőzni. Szétnéztem, és egy furcsa érzés fogott el. Ott álltam, ahol azelőtt 4 évig minden nap, de mintha egy másik bolygón lettem volna. Egy rakás ismeretlen ember, arcok akiket még soha nem láttam. Ha véletlen fel is bukkant egy ismerős, vagy esetleg volt tanárom, nem ismertek meg (nem is tudom, hogy ez most jó - e vagy sem?), egy-kettő közelebbi ismerősre ráköszöntem, viszont a sok idegen között akadt 10-20 olyan személy is, akikkel azelőtt aktívan kommunikáltam, most viszont --mintha egy villanykaró állt volna a helyemen-- elgyalogoltak mellettem. Noha való igaz, hogy villanykarónak elég testes vagyok, azért nem változtam olyan sokat egy vagy félév eltelte után, de valahogy mégis elkerültem a figyelmüket. Nem mintha haragudnék ez miatt, vagy dühös lennék, esetleg egyéb hasonló, pusztán észrevettem, hogy beolvadtam.

Beolvadtam a mindennapokba, azzal hogy elkezdtem dolgozni. Már több mint fél éve van állandó munkahelyem, melyen minden nap megjelenek, megfelelek egy bizonyos szintű követelménynek, és ehhez kellett igazítanom az életemet. Rengeteget változtam ez idő alatt, mely valamilyen szinten jó, viszont az érme másik oldala --mint minden esetben-- visszaüt, akad negatívum is. Mondanom sem kell, hogy egyensúlyt hozott az életembe a rendszeres munka. Van értelme felkelnem reggelente 6 órakor, és van értelme időben lefeküdnöm este. Egy normához kell tartanom magam, ha továbbra is kényelmesen, és tervezetten szeretném tölteni a mindennapjaimat. Azelőtt hajnali 5-kor aludtam el, majd délután 3-kor ébredtem. Nem jelentett gondot, mivel nem volt semmi dolgom. Az egész nap az enyém volt, azt csináltam amit akartam. Most? Szó szerint van miért élnem. Azért élek, hogy megteremtsem magamnak azt a pénzt, amit ezidáig innen-onnan kaptam, esetleg alkalmi munkákkal kerestem. Egy szempontból felszabadultam, hogy amikor nem dolgozom, azt csinálok az ég-világon amit szeretnék, másik szempontból pedig a munka rabja lettem, mert ha nem dolgozom, nem tudom kifizetni a lakást, nem tudok ételt venni, nem tudok NÉHA elmenni valahová meginni egy (2,3,4,5...) italt, stb.

Igen ám, szabad vagyok amikor nem dolgozom, de úgy hozta a sors, hogy olyan munkaköri pozíciót töltök be, melyben fontos szerepet tölt az emberekkel való társalgás, kommunikáció. Napi 8-9 órában beszélgetek vagy telefonon, vagy e-mailben. Délutánra körülbelül mínusz 40-re csökken a szociális készségem. Egyszerűen nem kívánom idegen ember jelenlétét, vagy társaságát az életemben. Nem azért, mert haragszom bárkire is, vagy problémám van, hanem egyszerűen egy olyan munkát végzek, ahol annyit, és annyi emberrel beszélek, hogy már nem kívánom a társaságot. Mentálisan lefáradok, és amikor oda kerülök hogy egy ismerőssel/baráttal beszélgessek, már nem vagyok rá képes, pedig ezek előtt gyakorlatilag fizikai fájdalmat éreztem a fejemben, ha el kellett töltenem 24 órát úgy, hogy nem beszélgettem valakivel legalább 1 órát. Maximálisan kiölte belőlem a munka a szociális készséget, nincs kedvem az emberekhez miután hazaérek. Nincs kedvem meghallgatni őket, nincs kedvem tanácsot adni nekik, nincs kedvem megbeszélni a saját problémáimat, mert egész délelőtt ezt csináltam. Másokat hallgattam meg, segítettem rajtuk, eltűrtem ha 1-2 beanyázott, és már oda jutottam, hogy az én problémáim nem is érdekesek, majd megoldódnak. Amióta így gondolkozom --akarva-akaratlanul-- szinte nincs is semmi problémám az életben, amin aggódnom kellene. Elvégzem a munkámat, ahogy tudom, minél becsületesebben, és akár nehéz volt a nap, akár könnyű, nincs problémám az életben. Nem aggódom azon, hogy mi lesz holnap, mert igyekszem nem aggódással, vagy aktív gondolkozással (értsd : problémamegoldással) tölteni a napom hátralévő részét, hanem igyekszem leereszteni a délelőtti feszültséget, és gondokat.

Magamnak való lettem.

Azelőtt én egy empatikus személyiségű ember voltam, akinél embertársa megértő fülekre talált, és igyekezett megoldást találni mások problémáira is. Ma ugyanezt csinálom csak idegen emberekkel, de olyan mennyiségben, amelyik kiégeti az érdeklődési ösztönöm, FELSZABADÍT a privát életbeli problémáktól, mivel egyszerűen azok már nem is érdekelnek, és abban a pillanatban amikor valami már nem érdekli az embert, már nem is idegeskedik rajta, ergo a probléma megszűnik létezni.

Természetesen nem azt mondom, hogy nem figyelek oda az ismerőseim életére, vagy arra hogy mi történik velük, de már nem vágyom arra, hogy minden nap kimozduljak, találkozzak velük, vagy hogy valakinek elmondjam a bánatomat. Egyszerűen annyi problémát megoldok a munkahelyemen, hogy nem engedhetem meg azt a luxust magamnak, hogy miután hazaérek, akkor is problémákon, vagy másokon gondolkozzak. Csak az érdekel, hogy minél jobban lenyugtassam az agyam a délelőtti pörgés után.

Természetesen ez nem a végleges állapot, még mindig szokom a helyzetet, próbálok alkalmazkodni, 99%, hogy ez megváltozik idővel, viszont az biztos hogy a régi már soha nem leszek, azok az idők már elmúltak. :)