Az ember, legyen akármennyire is nagylelkű, valójában gyarló. Egy jó barátom mondja mindig, hogy a kommunizmus a tökéletes államforma-elv, csak nem az embereknek. Mindenkiben ott van az, hogy ő többet akar mint a másik, vagy hogy szerinte saját maga többet érdemel.
Gyarlók vagyunk. Mind. Ellenben ez jó is, mert így haladunk előre, így születnek új találmányok, így fejlődik a világunk.
A legtöbbünkkel előfordult már az hogy érezte, hogy nem teljes. Vagy nem olyan munkahelyen dolgozik, amit szeret, nem azzal a dologgal vagy éppen személlyel él együtt amivel/akivel szeret(ne). Mást, vagy éppen többet akar. Ilyenkor az ember tervez. "Hogy is kellene, mit is tehetnék?" - gondolja. Ez egy hosszú folyamat lehet, előfordulhat hogy be sem fejeződik, adódik egy lehetőség, de addig is amíg tervez, rájön hogy mit akar megvalósítani az életben - hiszen a vágyaira alapozza a terveit, hogy azokat elérje.
Idő közben a barátok és családtagok támogatnak, bíztatnak, lelki erőt adnak, hisznek bennünk, amit vagy meghálálunk vagy sem, ki-ki embere válogatja. Ellenben azok a személyek, akik megkérdőjelezik (nem bizalmatlanok, csak megkérdőjelezik) a terveinket általában áldozatául esnek szerintünk indokolt és jogos haragunknak vagy útálatunknak, holott pont hogy ők az igazi hősök, nekik kellene hálával tartoznunk, hiszen a legnagyobb erőt az emberi gyarlóságunkból kellene merítenünk. Kihasználni a "na majd én megmutatom neki" gondolatokat arra, hogy megadja a kezdőlöketet, hogy legyen elég vakmerőségünk megragadni egy váratlan lehetőséget, vagy hogy fel merjük adni a pillanatnyi 20%-unkant, amiből élünk hogy megragadjunk egy lehetséges 70%-ot!
Ez azért jusson eszünkbe legközelebb... attól még hogy valaki megkérdőjelezi a terveinket, vagy a képességeinket, nem biztos hogy rosszat akar, vagy nem bízik bennünk, csak nem látja hogy ezt mind hogyan érhetnénk el pillanatnyilag.
Mindenkinek saját magán múlik, hogy megmutatja-e ennek/ezeknek a személy(eknek), vagy pedig marad az örök talány és a tervezés.